Örök kérdése a szülőknek, hogy vajon mit rontottak el, mennyire járultak hozzá a tünetek kialakulásához, és legfőképpen, hogy a saját szorongásuk mennyire van hatással a gyerekre. Ezeket a kérdéseket, illetve az új ételek elkerülését, mint a betegséget fenntartó mechanizmust járom körbe ebben a bejegyzésben.
Milyen érzés ránézni erre a képre?
Ha ARFID-os gyerekek szüleiként teszitek ezt, szinte biztos, hogy szorongást, feszültséget, vagy egyéb negatív érzéseket is ébreszt bennetek a látvány.
A szorongás egy természetes érzés, amely alapvetően védőfunkciót tölt be. Figyelmeztet minket a veszélyekre, és ezáltal adaptív az életben maradásunkat tekintve. Mindenki szorong valamelyest, de vannak közöttünk, akik az átlagosnál szorongóbbak. A szorongásnak van egy biológiai komponense, ami öröklődik. Ha az egyik, vagy mindkét szülő szorongóbb típus, a gyerek sokkal nagyobb eséllyel lesz szintén szorongósabb, mint az átlag. Emellett az ember sajátossága, hogy az érzések „fertőzőek”, ami különösen igaz a félelem és a szorongás esetében. Ha valaki a közelünkben fél, aggódik, akkor mi is hajlamosak leszünk átélni ezeket az érzéseket, ami szintén adaptív, hiszen előkészít minket a harcra, vagy a menekülésre.
A szorongásszint kialakulásában az öröklődés és környezet, illetve ezek interakciója is szerepet játszik. Nem a szorongás eltüntetése a cél, hanem annak megtanítása a gyerekeinknek, hogy hogyan tudják azt kezelni.
A saját szorongásra való hajlamunk, az ezzel kapcsolatos történetünk nagyban befolyásolja, hogy hogyan fogunk reagálni, ha a gyermekünk szorong. Amikor a gyerekünk szorong, akkor természetes, hogy mi is szorongani kezdünk valamennyire. Ha hajlamosak vagyunk intenzívebben, többször szorongani, akkor a saját gyermekünk szorongása kellemetlen emlékeket idéz fel bennünk, és részben emiatt is arra fogunk törekedni, hogy minél előbb véget vessünk a szorongást okozó helyzetnek. Tehát a gyerek szorongása miatti rossz érzéshez hozzáadódik a saját magunké is. Ez is teljesen természetes, nem tehetünk róla. A kérdés mindig az, hogy mit kezdünk mindezzel.
A szorongásra adott természetes szülői reakció, hogy megpróbáljuk megvédeni a gyereket a helyzettől. Ennek több módja is lehetséges. Elképzelhető, hogy azonnal „kimentjük”, ami az elkerülést jelenti, vagy megpróbáljuk gyorsan megnyugtatni, ami sokszor hamis biztonságérzetet ad (pl. „nem fog fájni” az oltás), illetve azonnal megoldási javaslatokkal állunk elő (pl. „biztosan ott lesz a buliban a barátod is, majd vele játszol”). Ezzel kapcsolatban szoktuk emlegetni az úgynevezett szülői túlvédést, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem hagyjuk a gyereket „kidolgozni” a saját megküzdési mechanizmusait, hanem már azelőtt kimentjük a helyzetből, hogy az igazán kellemetlenné válhatna a számára. Egy kutatásban azt találták, hogy ez a szülői túlvédés inkább a szülő saját szorongásszintjével állt kapcsolatban, mint a gyerekével.
Ez abból a szempontból fontos, hogy nem árt tudatosítani magunkban, amennyiben hajlamosak vagyunk túlfélteni, túlóvni a gyermekünket, hogy könnyen elképzelhető, hogy ő nem is szorong annyira, amennyire mi azt feltételezzük.
Mindezek a megoldási technikák az adott pillanatban, rövid távon működnek, mert csökkentik a szorongását. Hosszú távon azonban ártalmasak. Ha egy gyereket mindig „kimentünk” a számára kellemetlen szituációkból, nem lesz módja megtanulni, hogy a szorongás és a félelem is csak érzések, amikkel el lehet bánni, és nem kell tőlük félni. A szorongásra való érzékenység egy vonás, ami a szorongáshoz kapcsolódó érzésektől való félelmet jelenti, és szerepet játszik a szorongásos kórképek, főként a pánik zavar kialakulásában. Azon hiedelmekből táplálkozik, amik alapján egy személy úgy gondolja, hogy ezek az érzések ártalmas következményekkel járnak. Ha egy gyerek nem tapasztalja meg, hogy a szorongás, a félelem és a hozzájuk kapcsolódó testi tünetek (szívdobogás, felületes, szapora légzés, izzadás, remegés, stb.) tolerálhatóak, és azokat a viselkedésével befolyásolni tudja, az a későbbi élete során eszköztelenné teszi ezekkel a helyzetekkel szemben.
ARFID esetén az új ételektől való félelem is nagy szorongással jár, így nem meglepő, hogy szülőként nehéz a kóstolások végig vitele. Kontraintuitívnek tűnhet számunkra, hogy erőltessünk valamit, ami a gyereknek „rossz”. De éppen ebben rejlik a lényege: akkor és ott szorongást okoz, de hosszabb távon csökkenti a szorongást, ha szembenéz a félelmeivel és jobban megismeri azok természetét.
Az elkerülés, mint fenntartó mechanizmus
A szorongást okozó helyzetek (pl. egy új étel megkóstolása) elkerülése rövid távon csökkenti a gyerek szorongását. Amikor szembesül azzal, hogy meg kéne kóstolnia valami számára új dolgot, intenzív szorongást él meg. Majd, amikor elkerüli a helyzetet (nem kóstolja meg), a szorongásszintje csökken, de nem áll vissza az eredeti szintre, hanem annál valamivel magasabban marad. Így idővel az új ételek megkóstolásával kapcsolatos szorongása olyan magassá válik, hogy valóban szinte lehetetlenné válik a kóstolás. Ez egy ördögi spirál, amit az elkerülés fenntartó mechanizmusának nevezünk ARFID esetében.
Ezzel szemben, ha megkóstol egy új ételt a tervezett kóstolás módszerével, akkor hirtelen nagyon magasra szökik a szorongásszintje, azonban hamarosan lecsökken, méghozzá az eredeti szintre. Így a félelemekkel való szisztematikus szembenézés (magyarul egy új étel legalább 10 alkalommal való megkóstolása) végeredményben csökkenti az ezzel kapcsolatos szorongását hosszú távon.
A családban a szorongásra adott reakciók miatt a szorongás ciklikussá válhat: pl. ha egy gyerek a szenzoros érzékenységei miatt elutasít ételeket, akkor a szülők természetesen szorongani kezdenek az evése miatt. A gyerek ezt érzékelni fogja, és az étkezések egyre nagyobb feszültséggel fognak járni, amely kiterjed az étkezéseken túlra térben és időben egyaránt.
Az ételek többszöri (legalább 10 alkalommal) való megkóstolása (a tervezett kóstolás módszeréről ebben e bejegyzésben olvashattok bővebben:
https://www.arfid.demetrovics.hu/post/tervezett-kóstolás-tervezett-nyugalom) is emiatt fontos részben, hiszen ebben a folyamatban a gyerek megtanulja, hogy az új ételek megkóstolása nem félelmetes, hanem tolerálható élmény. Ettől nő az önbizalma, és nem utolsó sorban megismerkedik az új ízekkel, állagokkal. Fontos, hogy higgyünk abban, hogy meg tudja csinálni, akkor is, ha ő eleinte nagyon nehezen szánja rá magát, hiszen erre van szüksége ahhoz, hogy meg tudja „ugrani” a feladatot.
Mi a helyes hozzáállás szülőként?
Ha komolyan vesszük a félelmeit, tűnjenek azok a mi szemünkben akármilyen aprónak, jelentéktelennek. Például egy apró pötty az almán a mi szemünkben jelentéktelennek tűnhet, de az ő számára igazán nagy szorongást okozhat. Az ő számára éppen akkor az okozza a legnagyobb szorongást, higgyünk neki. Validáljuk az érzéseit, adjuk a tudtára, hogy megértjük és elfogadjuk, hogy fél. De a helyzetből való kimenekítés helyett úgy tudunk neki a legjobban segíteni, ha az ő szintjén, hogy biztatjuk, és azt sugalljuk számára, hogs képes megcsinálni. Emellett a félelem, szorongás normalizálása segít még neki leginkább abban, hogy képes legyen egy új ételt megkóstolni. Fontos megjegyezni, hogy ez a módszer csak nagyobb, 8 évesnél idősebb gyerekek esetében működőképes, hiszen ez az az életkor, amikor kezdik belátni, hogy probléma van az evésükkel.
És végül: mikor aggódjunk magunkért?
Úgy gondolom, megkerülhetetlen kérdés, hogy mikor aggódjunk a saját szorongásunk miatt. Ha úgy érezzük, a saját szorongásunk kontrollálhatatlan, vagy annyira átható, hogy az élet más területeire is hatással van, keressünk segítséget saját magunk számára. Ha azt vesszük észre, hogy a saját alvásunk, vagy akár étkezésünk zavart szenved, nem tudunk ellazulni, vagy a családi étkezések elviselhetetlen feszültséggel járnak, és a helyzet nem javul, szintén érdemes szakemberhez fordulni.
Ha úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk, vagy túlságosan sokat, vagy túl intenzíven aggódunk, keressünk segítséget magunknak is. A gyerekünk számára is azt modelláljuk ezzel, hogy az embernek néha vannak problémái, nehéz időszakai, amikor lehet segítséget kérni, és vannak a világban olyan emberek, akik képesek segíteni nekünk.
Források:
Yorumlar