A szenzoros feldolgozás zavaráról, a szenzoros túlérzékenységről nem lehet elégszer beszélni. Emellett sokszor bonyolultnak tűnik, nehéz megérteni és beazonosítani a saját gyerekünk esetében, hogy pontosan mivel is állunk szemben. Ebben szeretnék segítni ezzel a poszttal.
A szenzoros feldolgozási zavar nem önálló diagnózis. Igazából az ARFID egyik típusában „bújtatva” van jelen, mégpedig az ételek egyes csoportjait azok bizonyos tulajdonságai miatt elkerülő személyek esetében.
A szenzoros feldolgozási zavar többféle köntösben jelenhet meg, és sokszor nehéz a beazonosítása.
Alapvetően 3 fajtáját különböztetjük meg:
1. szenzorosan túlérzékeny típus, nevezhetjük elkerülőnek, vagy „túlreagálónak”, ami azt jelenti, hogy gyorsabban, intenzívebben reagálnak a szenzoros ingerekre, illetve nehezebben állnak vissza nyugalmi állapotba, mint az átlagos gyerekek. Azok a gyerekek tartoznak ebbe a csoportba, akiknek alacsony a szenzoros küszöbük, hiperérzékenyek a szenzoros ingerekre, és alacsonyabb gyakoriság/intenzitás szükséges számukra az inger észleléséhez, mint másoknak. Az ő esetükben icipici szenzoros poharat képzeljünk el, ami könnyen megteleik, illetve túlcsordul
2. magas küszöbbel rendelkező típus, alul reagáló, bystander (szemlélődő típus). Az ő esetükben magasan van a szenzoros ingerek észlelésének küszöbe, így magasabb intenzitás/gyakoriság, illetve hosszabb időtartam kell ahhoz, hogy egy ingert észleljenek. Úgy képzelhetjük el könnyen, hogy nekik nagy szenzoros poharuk van, ami lassan telik meg, több bemeneti információ fér bele.
3. szenzoros élménykereső, magas küszöbbel: sóvárog a szenzoros ingerek, élmények után, kifejezetten keresi azokat. Úgy képzelhetjük el a szenzoros poharukat, hogy nagy, és még egy lyuk is van az alján, így hiába telítődik, újra és újra keresni fogják az új ingereket. Ugyanakkor, minél több inger éri őket, ők is annál szabályozatlanabbakká válnak érzelmileg.
A szenzoros feldolgozás zavarainak elkülönítése sokszor nehéz feladat, ebben segíthet ez a cheklist: https://manage.wix.com/dashboard/bac0968e-52e1-4d0e-9d0b-0bb44fa401a2/blog/f9ce365d-57f7-4985-8901-72a0dc44446f/edit
Az ARFID esetén általában az első típussal találkozunk, de a 3 keveredhet is, és könnyen lehet, hogy a gyerekünkre mindhárom jellemző, csak más modalitásokban. Vannak gyerekek, akik nagyon érzékenyek az egyik modalitásban, például az ízekre, de a hangok esetében magas az ingerküszöbük, és kifejezetten keresik a hangos környezetet. De ugyanígy bármilyen kombináció előfordulhat.
Az idegrendszerünk folyamatosan, a nap 24 órájában dolgozza fel a különböző szenzoros ingereket. Álmunkban is. Az 5 alapvető érzékszervből (látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés) származó ingerek mellett gondolnunk kell az interocepcióra (a test belsejéből származó ingerek feldolgozása), a propriocepcióra (a test térbeli helyzetéről tudósító érzékelés) és a vesztibuláris (az egyensúllyal összefüggő) ingerekre is. Ez a 8 rendszer alkotja az érzékelésünk bemeneti alapjait.
Szenzorosan túlérzékeny gyerekek esetén az okozza a nehézséget, hogy az idegrendszer nem tudja elkülöníteni a fontos információkat a lényegtelenektől. Minden információ egyformán fontos, és emiatt nagyon könnyen túlterhelődik az idegrendszerük. Ha szenzorosan túltelítődünk, akkor szenzoros diszreguláció következik be: ebben az állapotban felborul az egyensúly, valamiből túl sok van, és ez hatással lesz a hangulatunkra, a viselkedésünkre is. Felnőttként is előfordul velünk, hogy valamely szenzoros input túl sok, és emiatt túl izgatottakká válunk. Ez az állapot kellemetlen, és emiatt – általában nem tudatosan -, próbálunk rajta változtatni. Ha túl sok volt valamely szenzoros ingerből, akkor megpróbáljuk csökkenteni azt. Ha nagy a zaj, csendesebb helyre megyünk. Baj akkor van, ha mindez nem tudatosul bennünk, csak azt érezzük, hogy irritáltak, mérgesek, rossz kedvűek vagyunk. Ha túltelítődtünk valamely ingerből, például egy gyerekekkel töltött nap után könnyen előfordulhat, hogy hangokból túl sokat kaptunk, és arra vágyunk, hogy csend legyen körülöttünk. Ha felnőttként túlstimulálódunk, a legjobb, amit tehetünk, ha ezt megosztjuk a gyerekeinkkel. Egyrészt ez lehetőséget ad arra, hogy vissza tudjuk szabályozni magunkat, másrészt megtanítja a gyereknek, hogy ez normális, felnőttekkel is előfordul, és van rá megoldás. Mondhatjuk, akár, hogy: „Drágám, kicsit sok volt nekem ez a mai nap, bemegyek tíz percre a hálószobába pihenni.”
Amikor egy gyereknek nehézségei vannak az ingerek „olvasásával”, akkor szenzorosan túlterhelődik, az idegrendszere nem bír el a beérkező információkkal, és ez stresszválaszt eredményez. A stresszválasz nagyon leegyszerűsítve három kimenethez vezethet: harchoz, meneküléshez, vagy lefagyáshoz.
Az agy szempontjából mindegy, hogy a fenyegetés valódi-e, vagy képzelt. Minden esetben ugyanaz a stresszreakció fog létrejönni, ugyanazok a hormonok fognak felszabadulni. Könnyen beláthatjuk, hogy ha az ember folyamatosan fenyegetve érzi magát, és stresszhormonokat termel, az nagyon kimerítő. Nem csak az agy, hanem az egész szervezet számára. A szenzorosan túlérzékeny gyerekek esetében gyakoriak a „hisztik”, meltdown-ok (amik az önkontroll összeomlását jelentik fáradtság, vagy túlstimulálódás következtében), hiszen, ha úgy érzik, nem tudják kontrollálni, hogy mi történik velük, az rendkívül fenyegető számukra. Egy ARFID-os gyerek esetében, ha új ételt kell megkóstolnia, az stresszhelyzetet jelent. Az akut stresszreakció amellett, hogy adrenalin és kortizol felszabadulással jár, a legkülönbözőbb testi tüneteket is okoz. A teljesség igénye nélkül a szapora szívverés, felületes légzés, izzadás, emésztés lelassulása, vérnyomás emelkedése, vér végtagokba áramlása, remegés, a percepció (észlelés) megváltozása is közéjük tartozik. Emellett nagyon fontos tudnunk, hogy ilyenkor az agynak az a része, amely a gondolkodásért, a mentalizációért felelős: a frontális lebeny „lekapcsol”. Nyilván mindannyian tudjuk is, hogy amikor rettegünk valamitől, akkor nem igazán vagyunk képesek, mérlegelni, hosszú távú terveket szőní, és jól átgondolt döntéseket hozni. Ilyenkor ösztönösen cselekszünk, mivel egy ősibb agyterület, a limbikus rendszer veszi át az irányítást.
Az észelt, vagy valós fenyegetésre adott stresszválasz lehet az elkerülés/menekülés, amit az ARFID-os gyerekek esetén az új, ismeretlen ételekkel kapcsolatban látunk. Az evés, az ételek szenzorosan nagyon gazdag élményt jelentenek. A színek, illatok, ízek, hőmérsékletek, az evés hangjai, a tapintás mind-mind részei ennek a nagyon színes élménynek. Egy szenzorosan érzékeny gyerek esetén nem véletlen, hogy az evés az egyik olyan terület, ahol először problémát észlelünk. De ugyanilyen gyakran tapasztalhatjuk, hogy az alvását, illetve az interocepcióját is befolyásolhatja az érzékenysége. Egy izgalmas, zsúfolt nap után az ilyen gyerekek nehezen alszanak el, vagy akár felriadnak éjszaka. Interocepciónak nevezzük a test belsejéből származó jelek észlelését, ide tartozik az éhség, álmosság, fájdalom érzése, illetve annak észlelése, hogy pl. el kell mennie wc-re. Sok gyerek számára mindezek azonosítása nehézséget okoz, vagy nagyon intenzíven élik meg ezeket, a test belsejéből érkező jeleket is, ami miatt könnyebben nyűgösek, irritáltak lehetnek.
Az ARFID és a szenzoros érzékenység
ARFID esetén általában taktilis és szaglási túlérzékenység van jelen. A saját tapasztalatom emellett azt mutatja, hogy nagyon gyakori az ARFID-os gyerekek körében a szuperérzékenység mint vonás (lásd a https://www.arfid.demetrovics.hu/post/a-szuperérzékenység-mint-vonás-összefüggésben-az-arfid-dal posztot), aminek az egyik összetevője a szenzoros ingerekre való túlérzékenység. Nem véletlen, hogy sokszor az evés mellett más területek is érintettek az ő esetükben. Rendkívül alacsony fájdalomküszöb, illetve magas empatikus készség, a finom jelzések olvasásának képessége is jellemzi őket. Mindez általában magasabb szorongásszinttel párosulva. Az ilyen, szuperérzékeny gyerekek számára egy átlagos óvodás, iskolás nap is nagyon megterhelő lehet. Sok szülő számol be arról, hogy ha a gyereke választhatna, akkor nem menne el otthonról. A szenzoros túltelítődés nem kellemes élmény, kibillenti a gyereket az egyensúlyából. Ha ilyen gyerekünk van, akkor érdemes megfontolni néhány ötletet, amit bevethetünk.
Mit tehetünk, hogy csökkentsük a szenzoros ingereket?
1. Legyen lehetősége elvonulásra, teremtsük meg ennek a feltételeit! Legyen egy csendes sarok, lágy fényekkel, ahová le tud feküdni.
2. A kevesebb játék több. Nincs szükség sok játékra, egyrészt a vizuális zsúfoltság rossz hatsással van ránk, másrészt a kreativitásnak és az aktivitásnak sem kedvez, ha százféle játékból választhat a gyerek. Minél egyszerűbb játékokat adjunk, hogy ő maga is hozzájárulhasson játék kitalálásához. Gondoljunk bele, hogy egy ugató, sétáló elemes kutyával milyen játszani? Lehet, hogy öt percig érdekes, de aztán garantáltan unalmassá válik, hiszen mindig ugyanazt csinálja. Míg egy plüsskutya esetén a gyereknek magának kell mozgatnia ahhoz, hogy történjen valami, és az ugatás is az ő feladata lesz.
3. Az ágyába ne tegyünk játékokat.
4. A gyerekszoba falait ne fessük nagyon élénk színűre.
5. Egy mozgalmas nap után legyen lehetősége „átkapcsolásra”. Legyen egy olyan időszak, amikor megpihenhet, nyugodtan lehet. Erre jó alkalom lehet akár a fürdés, ami szintén alkalmat adhat relaxálásra, ha például csöndben, esetleg halk zenével, tompa fények mellett történik.
A szenzoros játékok
Sokszor emlegetjük a szenzoros játékokat és azok jótékony hatásait. Ez ARFID-os gyerekeknél egy olyan terület, aminek nem lehet eléggé hangsúlyozni a fontosságát. A szenzoros játékokról rengeteg anyag elérhető az interneten, illetve nagyon sok módszer, torna létezik, ami a szenzoros integráció megsegítését célozza. Ami fontos lehet emellett, az a szenzoros játékok beépítése a mindennapjainkba, hiszen ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a gyerekünk életének részeivé váljanak. A szenzoros játékokra gondolva legtöbbünknek a tapintási modalitás jut eszébe, pedig mind a 8 érzék ingerlése fontos.
A hintázás, csúszdázás, ugrókötelezés, fogócska, bújócska, sütés, főzés, festés, gyurmázás, hempergőzés, homokozás, kavicsgyűjtés mind-mind szenzoros játékok. Mind tökéletesek arra, hogy a szenzoros érzékenységeket enyhítsük. ARFID-os gyerekek esetén a sütés, főzés remek alkalom arra, hogy megismerkedjenek a textúrákkal, illatokkal, színekkel, mozgásokkal akár. Az ismételt találkozás új ingerekkel (ételekkel) bizonyítottan növeli a valószínűségét, hogy a későbbiekben megkóstolja az ételt a gyerek. Emellett a legjobb deszenzitizációs módszer is egyben, hiszen azzal, hogy látja, megtapintja, megszagolja az ételt, egyszerre deszenzitizálódik is mindezekre az ingerekre. Ha csak tehetjük, főzzünk együtt a gyerekeinkkel! Felnőttként ez sokszor kihívást jelent, hiszen kevés az időnk, és emellett komplikált és sokkal több kosszal, munkával jár, mint egyedül gyorsan elkészíteni az ételt. De megéri a ráfordított idő és energia, ha másért nem, hát azért, mert együtt vagyunk.
Comments